Szöszmötölés

2011 táján hirtelen azt éreztem, nem tudom tovább a derdiedas-t  tanítani, alkotni kell valamit a kezemmel is. De mi legyen az?

Eszembe jutott a kötés. Gimnazista koromban próbálkoztam vele, inkább kisebb, mint nagyobb sikerekkel. Két emlékkép van előttem a kötéssel kapcsolatban. Az egyik, hogy anyukám a nyolcvanas évek legelején ül egy barna-sárga forgós dizájnerfotelban, kezében két kötőtű, melyekből az egyikre úgy rászorult a fonal, hogy erőteljes rángatásokkal sem jött le. Ekkor én tudat alatt levontam a tanulságot, ez nem egy jó szórakozás.

A másik kép apuval kapcsolatos, aki szintén a nyolcvanas évek elején sok ötlete egyikét valósította, kötő kisiparos (is) lett. Vett egy kötőgépet, mely a mosókonyhában zakatolt, ő pedig a piacon árulta a kardigánt. Erről is azt gondoltam, hogy nem jó szórakozás.

Ebből persze nem következik, miért gondoltam magam épp a kötés területén megvalósítani. El kell mondanom, előtte azért legyártottam jó néhány keresztszemes hímzést.

Ha kötés, akkor fonal. Nosza, keressünk! A világhálónak köszönhetően egyre mélyebbre merültem a színes fonalak világába, szó szerint belegabalyodtam, szerelem volt a javából!

Majd nekiálltam festeni. Mármint fonalat és szöszt.

Aztán még egyet léptem hátra a számegyenesen: hogyan lesz a szöszből fonal? Fonással. Ez az!

Gondoltam, lesasszézok a faluba, aztán ott egy nénike majd megmutatja nekem, hogyan is kell azt csinálni. Nagyot tévedtem. Azt sem tudták, mi az, hogy rokka.

Jöhet a világháló! Csak találok valakit, aki tud segíteni! Találtam is. Füzes Zsuzsát. Zsuzsa 2012-ben még egy óbudai panelban pedálozott, szívesen látott, és megmutatta, hogyan is kell fonni.

Aztán vettem egy rokkát, és nekiálltam. Azóta is festek, fonok, kötök. A szövőszék a raktárban várja a sorát.